6. Titkok

– Nem jó!

Hugo sóhajtott, és arcát a kezébe temetve próbálta összeszedni magát, és elrejteni csalódottságát.

Aznap bármit csinált, semmi sem felelt meg Pitonnak, és válogatott, cinikus sértések egész sorát vágta a fejéhez. Már abba belekötött, ahogy felállt a székről, mondván, a terpesz, amiben a lábai voltak, egy nyugdíjas otthonban még elment volna, de párbaj közben nem. És ez még csak a kezdet volt.

A terpesz után jött az öve, ami a varázsló szerint túl laza volt, utána a cipője, ami ugyan egy szandál volt, de állítólag balesetveszélyes. Amikor a férfi arra vetemedett, hogy árgus szemekkel mustrálni kezdte a fiú pólóját, amin egy tűzpiros, csillogó autó virított széles mosollyal, Hugo arcvonásai megkeményedtek, és szikrázó szemekkel várta a kritikát, de hiába.

Amikor az öltözékébe már nem tudott – vagy nem akart – jobban belekötni, jött az, hogy rosszul tartja a pálcáját, nem elég gyors, nem jó a mozdulat – amit egy teljes hétig gyakorolt, és tegnap még tökéletesen meg volt vele elégedve – és végül Hugo kedvence: a haja.

– Mi a baj a hajammal?! – kérdezte megütközve, amikor Piton elsétált előtte, és pálcájával a fiú göndör, vörös fürtjei felé bökött.

– Túl feltűnő – jött a kurta felelet, Hugo pedig hápogva meredt rá.

– Ki elől kellene bujkálnom? – Akaratlanul is nekiállt lelapogatni a kilógó szálakat, miközben Piton fáradhatatlanul járkált körülötte.

– Harcban…

– De nem harcolunk! Nincs háború, csak különórára járok! – Amikor Piton sűrű talársuhogások közepette megállt előtte, Hugo észrevette magát, nyelt egy nagyot, majd halkan hozzátette: – Uram.

Ezúttal Piton szeme szórt szikrákat, ahogy a fiúnak válaszolt.

– Az órák az életre készítenek fel, ezáltal én is. Grindelwald után sem gondolta volna senki, hogy ebben az évszázadban felbukkan még egy világuralomra törő félőrült, míg a Sötét Nagyúr be nem bizonyította, hogy mekkorát tévednek. Én végigharcoltam egy háborút, kölyök – mutatott a mellkasára dühödten –, ahol a legfontosabb ahhoz, hogy életben maradjak, az volt, hogy ne legyek feltűnő, ha nem lehetek, és legyek az, ha annak kell lennem. Tehát amikor azt mondom, hogy a hajad túl feltűnő, akkor elfogadod a tényt, és nem emeled fel a hangod velem szemben. Megértettük egymást?

Hugo meglepetten pislogott a férfi arcába, ami már csak centikre volt a sajátjától, és igyekezett nem hátrahőkölni. Fogalma sem volt arról, hogy mi lehetett aznap a professzorral, de nem akart játszani a tűzzel. Legalábbis nem nagyon.

– Igen – felelte, mire Piton felegyenesedett. Hugo csak erre várt, hogy mondandóját megtoldja. – Részben.

– Részben? – nézett vissza rá baljóslatúan.

– A maga… karaktere sem éppen hétköznapi – felelte, majd tekintete végigvándorolt a férfi arcán, haján, és végül megállapodott az orrán.

Piton összeszűkült szemekkel nézett a fiúra. Azt a szemtelen eget!

Hazai pályán még közönség nélkül is szégyen kikapni, de hogy egy tizenkét éves fiú szóljon be neki, már több volt a soknál.

Egyetlen hosszú lépéssel termett megint közvetlenül előtte, a talárja zsebébe nyúlt és… megállt a mozdulatban. Izmai azonnal felhagytak a működéssel, amint tekintete összetalálkozott a fiúéval. A gesztenyebarna szemekben valami olyasmi tükröződött, ami eddigi ismeretségük alatt még egyszer sem: félelem.

Piton úgy érezte, mintha egy láthatatlan erő markolta volna meg a nyakát, és kezdte volna módszeresen fojtogatni. Egy szempillantás alatt érkezett meg a Fonó sorra, és még hoppanálnia sem kellett hozzá. Elég volt egyetlen rémült tekintet ahhoz, hogy a fiú helyébe magát képzelje, a sajátjába pedig az apját. Semmit nem tehetett az előtolakodó emlékképek ellen, amiket szívesen elfelejtett volna, és amik évekig eszébe sem jutottak. Olyan rég elfeledett jelenetek úsztak el most előtte, amiket két kézzel hessegetett el magától, és ha tehette volna, már diákkorában felejtésátkot szórt volna magára.

Viszont legalább túlélte a gyerekkorát, és ezzel szinte még szerencsésnek érezhette magát, de egyetlen egyszer sem akarta, hogy a fiú azt élje át, amit neki kellett. Időnként fenyegetőzött, ez igaz, és szerette volna, ha nem ilyen magabiztos a közelében és főleg azt, ha nem ilyen szemtelen, de soha eszébe sem jutott volna, hogy bántsa. Ennek egész prózai oka volt: nem akart olyan lenni, mint a saját apja. Nem akart Tobias Pitonná vedleni, azt meg legkevésbé sem szerette volna, hogy a fiú úgy nézzen rá, ahogy ő a részeges, mugli apjára, akiről még csak azt sem tudta, hogy él-e még. Soha egyetlen diákját sem bántalmazta fizikailag – bár Potter időnként vészesen közel került hozzá –, mivel voltak ennél sokkal jobb és fájóbb módszerei. Az éles nyelve, a cinikus megjegyzései és a gúnyolódás mindig hatásosnak bizonyultak, egészen eddig. Hugót teljesen máshogy kellett büntetni, mint korábbi diákjait. Nála azzal érte el, hogy valamennyire magába szálljon, hogy időnként törölte az órájukat, vagy csak elméletet tartott neki, vagy a leghatásosabb: megvonta tőle a kekszet.

Ahogy lenézett a barna szempárba, ami annyira ismerős volt, és ami most újabb emlékeket ébresztett benne, olyan kínzó látvány volt, hogy akarata ellenére fordította el a fejét.

A fogát csikorgatta, és lassan, komótosan befejezte a megkezdett mozdulatot, és elővett köpenye egyik belső zugából egy zsebkendőt, majd a láthatóan megnyugodó gyerek felé nyújtotta.

Hugo maga sem tudta, miért ijedt meg egy pillanatra a varázslótól, de amikor ott termett előtte, és olyan hirtelen a zsebébe nyúlt, biztosra vette, hogy ezúttal megátkozza. Annak ellenére, hogy úgy érezte, a férfi sosem bántaná, most túl szemtelennek érezte magát ahhoz, hogy megússza büntetés nélkül. Amikor ezután nem egy pálca hegyével, hanem egy rém egyszerű zsebkendővel találta szemben magát, a félelem helyét rögtön átvette az értetlenség.

– Csokis a szád – informálta Piton szűkszavúan, és ha Hugo nem tévedett, akkor kissé… sértetten? Elvette az elé tartott ruhadarabot, és igyekezett megtörölni az ábrázatát. Kihajtotta, és egész arcát eltakarva próbált megszabadulni a felesleges csokitól, megpróbálva időt nyerni, hogy újra a férfira nézzen.

Amikor már biztosra vette, hogy az arca makulátlan, összehajtotta a kissé viseltes rongyot, és a varázslóra nézett.

– Nem úgy értettem, uram – szólalt meg csendesen. Viszont a reakció, amit Piton produkált, cseppet sem a várt volt.

Kikapta a kezéből a zsebkendőt, és meglehetősen dühösen vágta újra zsebre.

– Gondolod, hogy érdekel, mit gondolsz a külsőmről? Ne nevettess, kölyök!

Hugónak nem volt oka kételkedni a szavaiban, így hát összeráncolta homlokát, és elgondolkodva nézte a ketrecbe zárt oroszlánként előtte sétáló mágust. Biztos volt benne, hogyha a férfi tudná, hogy ilyenkor mennyire hasonlít a Griffendél ház híres címerállatára, akkor azonnal felhagyna ezzel a tevékenységgel, de neki esze ágában sem volt ezt megosztani vele. Inkább csak némán fürkészte tovább, és megpróbálta kitalálni, hogy miért haragszik rá, ha nem a korábbi illetlen megszólalása miatt. Semmit nem csinált, amit máskor ne tett volna, leszámítva, hogy megijedt tőle…

Hugo pár pillanat múlva kétkedve pislogott Pitonra.

Az lenne a baja, hogy megijedt? Hát ezen könnyen segíthet, merthogy a jövőben ez nem fog előfordulni, efelől egészen biztos volt. Talán csak egyetlen oka volt, hogy tényleg megrémült: hogy ő maga is érezte, ezúttal túl messzire ment.

Viszont ha a férfit nem zavarta, akkor őt sem.

– Hogy tudott olyan sokáig észrevétlen maradni? – kanyarodott vissza a korábbi témájukhoz. – Éjszakai műszak?

Ha jól sejtette, Pitont a nevetés kerülgette, ahogy újabb talársuhogással megpördült, és felé fordult.

Az eltelt néhány hétben többször érezte, hogy a férfi hangulata időnként szinte sugárzik belőle, még akkor is, ha ennek semmi látható nyoma sincs. Nem tudott volna egyetlen konkrétumot sem találni, ami alapján kívülről megállapíthatta volna, hogy mikor jókedvű, de a megérzéseinek bátran hihetett, amikor a szeme hazudott neki. Most is úgy gondolta, hogy igaza van, és amikor Piton kalkuláló tekintettel őt fixírozta, már biztos volt benne, hogy nem neheztel rá.

– Vissza a tananyaghoz – szűrte a fogai között, és Hugo lelkesen állt újra terpeszbe.

Az aznap eltelt idő után most arra számított, hogy a férfinak még az is baj lesz, ahogy a levegőt veszi, de Pitonnak sikerült megint meglepnie. Miután elmagyarázta, hogy a begyűjtő bűbáj használatakor a nem várt mellékhatásokat egy ügyesen és lehetőleg gyorsan kivitelezett elhajlással lehet a legegyszerűbben kikerülni, Hugo munkának látott.

Amikor fél órával később sikerült elkapnia a felé repülő csokis kekszet, Piton egy kimért bólintással jelezte elégedettségét.

– Végre – közölte szűkszavúan, és amikor hátat fordított neki, hogy felírjon valamit a táblára, Hugo egy magabiztos mosollyal kezdte el rágcsálni a jól megérdemelt nassolnivalót. Leült az immár kipárnázott padjára, és várakozásteljesen nézte a férfi hátát.

– Lássuk, mit vettünk eddig – fordult felé kis idő múlva, Hugo pedig felkészült korrepetálásának legunalmasabb részére: az ismétlésre.

***

Hermione egész héten tartózkodott attól, hogy ebédszünetben kitegye a lábát a munkahelyéről. Griffendéles bátorság ide vagy oda, még az átriumba sem merészkedett le napközben, pedig tudta, hogy Piton ide aztán nem jön, még ha thesztrállal vontatják sem. A férfinek feltehetően elég volt a háború utáni herce-hurca, és azóta sem tette be a lábát az épületbe.

Eljött viszont a péntek, az utolsó munkanapja a héten, amikor a többiekkel közös ebédre készültek, és egyszerűen nem rúghatta fel a kollegiális viszonyát a munkatársaival csak azért, mert Perselus Piton esetleg elsétálhat mellette az utcán. Mégis mi történhet? Sosem ment oda hozzá, csak ha egyedül volt, most viszont nyolcadmagával indult ebédelni. Ő meg csak kibír egy kis sétát anélkül, hogy hülyét csinálna magából.

Úgyhogy délfelé egy kényszeredett, de reményei szerint ragyogó mosollyal az arcán lépett ki a napsütéses Abszol útra. Elhatározta, hogy nem néz a bolt felé. Egyenesen előre.

Nincs is bolt, miért nézne arra? Az a fekete alak sem létezik, aki az ajtóban áll, a rohadt dobozával! Ennyit az akaraterejéről és az előreszegezett tekintetről.

Viszont legalább a mosolyát képes volt fenntartani… És most így fordult Piton felé.

Nem csoda, hogy a férfi meglepetten nézett körbe, keresve, hogy vajon kinek szólhat a barátságos álmosoly. Hermione nem hitte, hogy lesz ember, aki megdönti a rekordját: tíz lépés sem kellett ahhoz, hogy komplett idiótának tűnjön. Viszont az idiótaság legalább egy olyan dolog volt, ami mindig is taszította Pitont, tehát nem kellett attól tartania, hogy megkörnyékezi.

De aznap minden elgondolása hibásnak bizonyult.

Piton, hóna alatt kényelmesen elhelyezve dobozát, elindult a kis csoport felé. Hermione próbálta elkerülni a találkozást, vagy legalább nem a férfi közvetlen közelébe kerülni, de hogy, hogy nem, ezzel a fél Abszol út így lehetett. Az előtte haladók is igyekezték a férfit nagy ívben kerülni, és feltehetően valami fekete mágia alkalmazásának köszönhetően ütközött vele össze majdnem.

– Piton.

– Hamar eltűnt a múltkor. – Hermione annyira szeretett volna nem elpirulni, hogy szinte bármit megadott volna érte. A természet viszont nem érte be holmi alkudozással, ha pirulásról volt szó, így pillanatokon belül érezte, hogy lángolni kezd az arca.

– Dolgom volt – felelte dacosan, és maga is érezte, mennyire szánalmas a magyarázata.

– Beszélni szerettem volna magával – felelte a férfi, egy félreeső sikátor felé bólintva. Hermione meglepetten pislogott. Nem gondolhatta komolyan, hogy hajlandó lesz vele bemenni oda.

Így hát intett a többieknek, hogy menjenek előre, ő pedig makacsul megvetette a lábát a sétálóutca közepén, és nem mozdult egy centit sem.

– Ugyan miről? – kérdezte dacosan, mire Piton fogcsikorgatva válaszolt.

– A fiáról.

Hermione elszánt ábrázata egy szempillantás alatt változott meg.

– Hugóról? – kérdezte meglepetten.

– Van esetleg egy másik fia is, akiről nem tudok?

– Természetesen nincs – felelte fintorogva. – Mit akar tőle?

– Semmit – húzta el a száját Piton. – Mindössze úgy vélem, hogy a pálcáját egész egyszerűen kinőtte. Tudom, hogy ez ilyen fiatalon nagyon ritka, de nem tudok másra gondolni, csak hogy ezzel lehet problémája. Talán időszerű lenne venni neki egy újat. – Piton elgondolkodva simított végig alsó ajkán, és várta a boszorkány reakcióját. Remélte, hogy egyetért majd vele.

– Maga meg miről beszél?

Vagy nem… Piton nem emlékezett rá, hogy ilyen nehéz felfogású lett volna.

– Hugo. Pálca. Nem megfelelő – kezdett mutogatni, mint aki egy süket-némával folytat társalgást.

– Ne majomkodjon itt nekem! – pirította le a nő. – Honnan veszi, hogy a fiamnak új pálca kell?

– Maga szerint a különóráink csak elméletből állnak? – Talán Hugo nem említette volna neki a különórák természetét? Remélte, hogy nem ez a helyzet, de az elkerekedő tekintetet látva, bizony el kellett könyvelnie, hogy a fiú ezt az információt megtartotta magának. – Csak és kizárólag az órák ideje alatt varázsolhat, a felügyeletemmel. Nem hiszem, hogy visszaélne az engedélyemmel…

– Milyen különórák?! – rikácsolta a boszorkány, mikor végre megtalálta a hangját.

Ó. Hát nem csak az órák természetéről nem számolt be, hanem azok létezéséről sem.

– Hetek óta jár hozzám.

– Nem kellett volna erről engem is tájékoztatni? – kérdezte felháborodva.

– Épp azt teszem – húzta ki magát a varázsló.

– Meg… megtiltom, hogy a fiam közelébe menjen! –felelt ingerülten Hermione, és nyomatékot adva mondandójának, dühösen toppantott a lábával. Szeme szikrákat szórt, ahogy Pitonra nézett, aki viszont úgy érezte, mintha mellbe vágták volna egy igen nehéz tárggyal. Nem kell tőle Hugo Weasleyt ennyire félteni, hogy a mai lesz az utolsó órájuk, azt már ebben a pillanatban elhatározta.

– Minthogy ő keresett fel engem, nem pedig fordítva, talán beszélje meg vele – nézett le a boszorkányra kimérten, és úgy érezte, eleget beszélgettek. – Örültem.

Piton azonnal dehoppanált, egyenesen a konyhájába. Az értéktelen fadobozt olyan erővel vágta le a padlóra, hogy az egy szempillantás alatt vált apró tűzifává.

Két tenyerét a konyhai pultra támasztva, mély levegőket véve próbálta lenyugtatni magát. Szerette volna módszeresen elpusztítani minden ingóságát, és ha a konyhával végzett, akkor szépen áttér a nappalira. A labort hagyja utoljára, hátha addigra elszáll a dühe, és hát valamiből új bútorokat is kell majd venni…

Zihálva vette a levegőt, és maga sem tudta pontosan, miért dühös ennyire.

Talán csak sejtette.

Ennyi volt. Bármit is tett, semmivel sem tudta elérni azt, hogy a boszorkány ne gyűlölje. Tudta, hogy kemény dió lesz megpuhítani, de ennél többet már nem tudott tenni.

Minek is erőlködött egyáltalán? Mi a fenét hitt tulajdonképpen? Megért ez neki ennyi fáradtságot?

Amikor erre a magának feltett kérdésre csak egyetlen szó kezdett el motoszkálni a fejében, Piton egy dühödt mozdulattal vágta a falhoz a hozzá legközelebb eső széket, ami megadóan nyekkent egyet, majd darabokra hullott.

Jöhet a nappali.

És utána jöhet Hugo Weasley.

***

Amennyiben Hermione megtehette volna, rögtön hazamegy, és kérdőre vonja a fiát. De minthogy a munkaideje meglehetősen kötött volt, még annak ellenére sem tudott háromnál hamarabb szabadulni, hogy a főnöke megértőnek bizonyult, és hamarabb elmehetett, amennyiben addigra végez mindennel.

A munkájára kellett volna koncentrálnia, de képtelen volt. Hugo járt a fejében és Molly ostoba tanácsa, hogy bízzon meg a gyerekeiben. Ehhez a bizalomnak semmi köze nem volt. Hugo nem fogadott szót neki, a kifejezett kérése ellenére ment el Pitonhoz, és ép ésszel ugyan fel nem foghatta, hogyan, de rávette arra, hogy tanítsa. Arról nem is beszélve, hogy a négyhetes szabadságára eleve azt tervezte, hogy korrepetálja a gyereket, ha akarja, ha nem, erre most tessék. Talán örülnie kellett volna annak, hogy a fia a szünidőben hajlandó iskolai dolgokkal foglalkozni, de itt és most Pitonról volt szó.

Pitonról, akinek a képe makacsul kúszott be minden percben a szeme elé, és nem hagyta nyugodni. Egyetlen másik alkalommal látta ennyire sértettnek, és bár vonásai nem sokat árultak el, ő kristálytisztán látta rajta a csalódottságot és a dühöt. Fekete szemei elsötétültek, pupillái kitágultak és mintha még az orrcimpái is remegtek volna, miközben fújtatott. Aztán egyszerre nem volt sehol, eltűnt, és ennek ellenére órák óta csak őt látta maga előtt.

Ami ezeknél a képeknél is jobban zavarta, hogy miért érdekli őt egyáltalán, ha Piton megsértődött? Hát mi oka lenne Perselus Piton lelkivilágával foglalkozni? Amikor tudatalattija rögtön rávágta, hogy nagyon is sok, Hermione dühödten lecsapta a kezében lévő pennát, és arcát a kezeibe temette. Kicsit kifújta magát, és megpróbálta kitisztítani a fejét és rendszerezni a gondolatait. Vett néhány mély levegőt, és az órájára nézett. Fél három. Már csak harminc percet kellett kibírnia, de ha ezt a beszámolót nem írja meg, akkor hiába minden eddigi fáradozása.

Dühösen vette újra kezébe az íróeszközt, és sebesen körmölni kezdett.

Egy valamiben biztos volt: Hugo Weasley megemlegeti ezt a napot, arról tenni fog.

***

– Befele! – jött a kurta parancs, mire Hugo egy diszkrétnek vélt mozdulattal kiköpte a szájában megmaradt egres héját, és megszeppenve a nappaliba ment. Amikor az ajtó egy hangos csapódással becsukódott mögötte, és hamarosan meghallotta Piton lépteit – amik szinte maguk is dühödtnek tűntek –, már biztosra vehette, hogy bajban van.

Kész a leckéje, gyakorolt, minden megy, mint a karikacsapás, még ha a pálcája nem is tökéletes, tehát jöhetett az óra. Leült a szokásos padjára – ami egy megadó sóhajjal vette tudomásul érkezését–, és meglepetten pislogott a varázslóra. Igazán nem értette, mi lehet a gond. Főleg akkor nem, amikor a férfi megállt előtte, és egyáltalán nem szenvtelen arccal kezdte figyelni, Hugo pedig igyekezett állni a tekintetét.

– Anyukád miért engedi, hogy hozzám járj? – fonta össze mellkasa előtt két karját, Hugo pedig azt sem tudta, hogy hirtelen mit válaszoljon. Érezte a lebukás szelét.

– Hát…

– Hallgatlak – szólalt meg halkan, Hugo pedig egyre kényelmetlenebbül mozgolódott ültében.

– A mami nehezen tud ellenállni, ha valamit nagyon szeretnék – próbált meg kitérni a válaszadás elől, de szemmel láthatóan ezzel csak még inkább feldühítette a professzort.

– Csakugyan? – kérdezte vészjóslóan.

– Igen.

– Akkor miért érte váratlanul, amikor ma megemlítettem neki, hogy különórákra jársz hozzám? – sziszegte dühödten.

Hugo nyelt egyet. Eszeveszetten pislogott, erősen arra koncentrálva, hogy valami értelmes kifogás jusson az eszébe, de most valahogy nem ment neki a mesegyártás.

– El se mondtad neki – tette Piton két kezét az asztalra, mire arcuk így szinte egy vonalba került.

– Nem – ismerte el Hugo, és kezdett kissé lelkiismeret-furdalása támadni.

– Megszegted az egyezségünk – sziszegte a férfi dühösen.

– Én csak… Megígértem neki, hogy elmondom, ha eljön az ideje…

– Eljött. – Piton felegyenesedett, és újra elővette szigorú testtartását, míg Hugo megszeppenve nézte.

– De hát…

– Addig nem jöhetsz újra, míg anyáddal nem beszéltél – vetette oda.

Hugo csalódottsága nem ismert határokat. Ezzel az erővel akár azt is mondhatná, hogy nem akarja folytatni az órákat, merthogy az anyja nem hagyja, hogy hozzá járjon, abban biztos volt.

– Miért érdekli, hogy engedi-e? – kérdezte kissé sértődötten. Azt hitte, Piton társ a bajban. Hogy mellé áll egy ilyen helyzetben, és félreteszi ezt a kis apróságot, és nem problémázik azon, hogy az anyja mit szól az óráikhoz, vagy hogy tud-e róluk egyáltalán. Nem értette, miért volt ez ennyire fontos.

– Én vagyok a tanár, ezt még az elején tisztáztuk – felelte Piton egyre dühösebben. – Azt csinálod, amit mondok!

– Nem kell róla tudnia… – próbálkozott Hugo, mire Pitonnál betelt a pohár.

– Akkor vége, nincs több óra! – felelte, és talárjából elővette pálcáját. Egyetlen suhintással tárta szélesre a bejárati ajtót, ami hangos dörrenéssel vágódott ki, jelezve a fiúnak, hogy merre van a kijárat. – Kifele, és ne is lássalak többet! – parancsolta a még mindig üldögélő Hugónak, amikor az nem akart mozdulni.

– Ne haragudjon, professzor… – kezdte volna a bocsánatkérést, amikor látta, hogy a férfi komolyan beszél.

– Nem érted, kölyök? – vágott a szavába. – Nem vagyok rád tovább kíváncsi!

Hugo úgy érezte, mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon. Nem kíváncsi rá többé. Nincs több órájuk. Ennyi volt.

Döbbenten állt fel, és remélte, hogy a remegés, amit a lábaiban érzett, hamar elmúlik, ugyanis nem volt biztos benne, hogy így egykönnyen kijut az ajtón, amerre Piton intett a kezével.

De nem kellett ezen gondolkodnia, mert mire agya felfoghatta volna, hogy mi történik, a bejárat már be is csapódott mögötte. Egy röpke pillanat erejéig még eljátszott a gondolattal, hogy újra bekopog, és visszakönyörgi magát Pitonhoz, de hamar letett róla. Nem úgy festett, mint aki hajlandó lenne meghallgatni, és amikor meglátta, hogy kekszes dobozok kezdenek röpködni a konyhai ablakból, Hugo futásnak eredt.

Egyenesen haza, át az erdőn, nem törődve a bokrok okozta karcolásokkal, vagy épp az arcán csorgó könnyeivel, amik minden akaratereje ellenére szinte megállíthatatlanul folytak. Nem akarta elhinni, hogy a professzor ilyen könnyen elküldte. Szemrebbenés nélkül zavarta el, még csak a lehetőséget sem hagyta meg neki, hogy bocsánatot kérjen, vagy hogy egyáltalán elsimítsa a dolgot. Zihálva szedte a levegőt, amikor beért a kertkapun, és a konyhán át egyenesen a lépcső felé futott. Tudta, hogy Rose a szobájában van, és biztos a hiper-szuper titkos projektjén dolgozik már megint, de még véletlenül sem szeretett volna vele találkozni, ezért iparkodott minél előbb az emeletre érni.

Amire, illetve akire nem számított, az a nappaliból feldúltan közeledő édesanyja volt.

– Elrúgtad a pöttyöst, fiatalember! – szólalt meg köszönés helyett, miközben egyetlen dühödt mozdulattal ledobta a táskáját – ami azt jelentette, hogy épp most érkezett meg a munkából, több órával hamarabb, mint szokott –, de Hugo jelenleg túl sértődött volt ahhoz, hogy érdekelje.

– Gratulálok! – kiabálta dühösen. – Sikerült mindent, de mindent elrontanod! – fakadt ki, miközben arra sem vette a fáradtságot, hogy egyáltalán lefékezzen.

Hermione hitetlenkedve meredt egy szem fiára.

– Lassan a testtel, Hugo! Hogy beszélsz te velem? – állt meg a lépcső aljában, és arra készült, hogy a gyerek után menjen, amikor az megtorpant a lépcsőn, és felé fordult. Remegett az indulattól, és két vékonyka könnycsík futott csillogva az arcán, miközben megpróbálta dühét az anyján kitölteni.

– Először apu, most meg elüldözöd az egyetlen barátomat! – kiabálta sírós hangon.

– Az… az egyetlen barátodat?! – hüledezett Hermione, figyelmen kívül hagyva a mondat első felét. Azzal ráért később foglalkozni. Mikor állt a világ annyira a feje tetejére, hogy tizenkét éves kisfiúk barátkoznak nyugalmazott kémekkel? Az meg, hogy Pitonról volt szó, csak hab volt a tortán. – Nem azt mondtam, hogy ne menj a közelébe?!

– Már meg se kell tiltanod, hogy odamenjek – magyarázta Hugo feldúltan, miközben dühödten megtörölte arcát a pólója ujjában –, mert soha többet nem akar látni! Én meg téged nem! – fejezte be mondandóját, és meg sem várva a döbbenten pislogó anyja reakcióját, megpördült, és megtéve a maradék néhány lépcsőfokot a szobájába rontott, és bevágta az ajtót maga után.

***

Hermione nem tudta, mitévő legyen.

Hugo hisztije teljesen feledtette vele korábbi dühét, az utolsó mondata pedig annyira mellbe vágta, hogy fogalma sem volt róla, hogy maradt egyáltalán talpon. Percekig csak állt a lépcső aljában, és azon vacillált, hogy felmenjen-e. Tudta, hogy nem jó ötlet ennyire feldúlt állapotban nekitámadni Hugónak, mint ahogy azt is, hogy nem gondolta komolyan, amit mondott. Kellett egy kis idő mindkettejüknek, hogy lehiggadjanak, és kár lett volna hagyni, hogy a fia további sértéseket vágjon a fejéhez.

Nyilvánvaló volt számára, hogy amint lenyugszik, bocsánatot fog kérni.

Igen, amint lenyugszik, bizonyára elnézést kér.

Ennek ellenére nem tudta kiverni fejéből a gondolatot, hogy még az apját is felhozta. Vajon azért is őt okolja? Ezért nem szeret róla beszélgetni? Ha így volt, hogy nem vette ezt észre az elmúlt három évben? Ennyire rossz anya lenne, hogy nem látja a saját gyerekén, hogy mi történik vele? Ki akarta deríteni, hogy mi van Hugóval. Hogy miért változott meg ennyire az első roxfortos évében, hogy miért nem árulja el, ha bántja valami és hogy miért nem hajlandó vele beszélgetni. A türelme kezdett elfogyni, de fogalma sem volt róla, hogy erőszakoljon ki belőle valamit, aminek természetesnek kellett volna lennie. Hát kivel beszélje meg valaki a gondjait, ha nem a saját anyjával?

Hermione sóhajtva kapaszkodott bele a lépcsőkorlátba, amikor nyílt az egyik emeleti ajtó.

***

– Hugót hallottam hazajönni? – sétált le a lépcsőn Rose. Hermione ellökte magát a korláttól, és fáradtan indult el a konyhába.

– Igen, te és a közvetlen szomszédok nagy része – felelte a halántékát masszírozva.

– Mami… – állt meg Rose az ajtóban, amikor Hermione hatalmas csörömpölések közepette megpróbálta elrendezni a mosatlant a mosogatóban. Nem mintha feltett szándéka lett volna meg is tisztítani őket, de legalább lefoglalja magát valamivel…

– Te tudtál erről? – fordult szembe a lánnyal, mikor már minden tányér és bögre piszkosan ugyan, de pedáns rendben sorakozott. Rose megrántotta a vállát, és leült a konyhapult előtt álló magasított székre.

– Azt tudtam, hogy valahova eljár. Minden nap gyakorol, és egyre ügyesebb. – Hermione magában elkönyvelte, hogy legalább volt valami haszna az óráknak, de ez továbbra sem jelentette azt, hogy a fiának Pitontól kellett volna különórákat vennie. Rose mosolyogva nézett az anyjára. – Valamelyik nap befagyasztotta a kerti csapot a nagyiéknál.

Hermione akarata ellenére elmosolyodott, de nem értette, miért nem mondta ezt el neki Hugo. Az iskolai eredményeit megérdeklődte a tanároknál, de a száraz tényeken kívül nem sok mindent mondtak neki. Tudta, hogy a gyakorlatban nem a legügyesebb, de elfogadható szinten produkált mindenből. Tiltakozott a nyári korrepetálások ellen, ha tőle kapta volna, erre most kiderül, hogy magától eljár Pitonhoz, sőt, hogy még ő kereste meg. Mikor Hermione júniusban felvetette az ötletet, hogy keressenek közösen egy megfelelő tanárt, aki segít neki a nyár folyamán a felzárkózásban, Hugónak napokig a hangját sem hallotta, és látni is csak ritkán látta.

Erre tessék.

– Miért nem engeded, hogy elmenjen hozzá? – kérdezte Rose csendesen.

– Ezt még nem érted – jött az azonnali válasz, miközben Hermione úgy döntött: az edényeket el kell mosogatni. Kézzel.

– Többet értek, mint hinnéd – felelte Rose, magabiztosan felszegve a fejét. – Harry bácsi elmondta, hogy miért haragszol rá, de nincs igazad.

Harry bácsi jobban tenné, ha a saját dolgával foglalkozna! – dohogta magában Hermione, de megállta a kísértést, hogy ezt hangosan is kimondja.

– Gyerek vagy még – próbálta meg lerendezni Rose-t, és remélte, hogy a lánya nem forszírozza tovább a témát.

– Pont annyi idős vagyok, mint amikor te megszöktettél egy elítélt gyilkost több száz dementor elől. – Erre a kijelentésére nem érkezett válasz, de Rose nem adta fel. – Nem ő tehet róla, mami.

– Csak rossz hatással lenne az öcsédre – felelte Hermione dacosan, és ezúttal nem tudta megállni, hogy a magának szánt gondolatait szavakba öntse: – Tanítgassa a mardekáros fortélyait másnak.

– Tényleg azt gondolod, hogy a roxforti háza határozza meg, hogy milyen ember? – jött a csendes kérdés a háta mögül, mire Hermione keze megállt az aktuális mozdulat közben. Hagyta, hogy az átkozott bögre egy koppanással landoljon a mosogatóban, és kissé megsemmisülten fordult Rose felé.

A saját szavaival győzködte, amikkel nem is olyan rég még ő próbálta rávenni arra, hogy ne legyenek előítéletei Thomasszal szemben csak azért, mert a fiút a Mardekárba osztották. Rose állta az anyja tekintetét, és az arcáról tükröződő komolyság egyáltalán nem egy tizenévesé volt.

Mikor nőtt fel a kislánya? Alig akarta elhinni, hogy a pultnál üldögélő, szinte kész felnőtt nemrég még a nappali szőnyegén mászva szedett fel apró kis kezeivel minden szöszt, hogy azonnal a szájába tömje. Sosem volt a padló olyan tiszta, mint akkoriban, köszönhetően a napi többszöri takarításnak.

Mikor volt az a pillanat, amikor Rose észrevétlenül ennyire felnőttes és komoly lett? Hogy tudott lemaradni róla?

– Én adtam Thomasnak még egy esélyt, mert rád hallgattam – szólalt meg Rose egy kis idő múlva, de Hermione még mindig nem volt másra képes, csak a lánya arcát fürkészni.

Nem is tudta, mi zavarta jobban: hogy tudta, Rose-nak igaza van, vagy hogy a tinédzser lánya érettebben viselkedett, mint ő.

Nagyot sóhajtva leült a pulthoz – megfeledkezve az átkozott mosogatásról –, és üres teásbögréjét szorongatva ismét azon gondolkodott, hogy mitévő legyen.

Nem engedhette, hogy Hugo Piton közelében legyen, és esetleg…

Esetleg mi? Hogy megtanuljon néhány varázslatot, és a tudvalevőleg legerősebb mágustól tanuljon, aki az országban fellelhető? Csak a száraz tényeket tekintve semmi kifogása nem lehetett volna.

De volt.

Viszont bármeddig is tépelődött, mindig ugyanoda lyukadt ki: hogy Hugótól nem veheti el ezt a lehetőséget. Nem látta ennyire boldognak a fiút, mióta Ron elment, és bármennyire is iszonyodott a gondolattól, ezt Pitonnak köszönhette.

Pont Pitonnak.

Hermione próbált kifogásokat keresni, és talált is bőven, de tudta, hogy eljött az idő, hogy szembenézzen a férfival.

És vele együtt annyi minden mással is.

– Beszélek vele – szólalt meg végül, mire Rose mosolyogva bólintott, és egy almáért nyúlt.

– Rendben – csiripelte vidáman. – És mellékesen: a piercing sem olyan rossz dolog, mint amilyennek gondolod…

Hermione egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy elhallgattassa Rose-t, aki immár fintorogva harapott bele almájába, és vette tudomásul az újabb vereséget piercing-fronton.

***

Piton a laborjában ténykedett, legalábbis ennek álcázta a hozzávalók, üstök és lombikok ide-oda pakolását. Egész délután nem haladt semmit a bájitalokkal, ami nem is volt csoda, hisz előbb el kellett tüntetnie korábbi pusztításának nyomait.

Bármennyire is szerette volna elkerülni, Hugón járt az esze. Magának is csak nehezen ismerte be, de talán kezdte megkedvelni a fiút, viszont nem hagyhatta, hogy az anyja tudta nélkül járjon hozzá. Egyáltalán nem értette meg a kifogásait. Túl dühös volt ahhoz, hogy meghallgassa a mondandóját, de tisztában volt az indokaival, így értelme sem lett volna.

Amikor bűbájai jelezték, hogy valaki a küszöbön áll, magában zsörtölődve indult el a bejárat felé. Nem tudta, hogy megint a Zambini gyerek az, a Weasley kölyök, vagy egy harmadik delikvens akarja-e megzavarni évek óta tartó csendes magányát, de kezdett elege lenni a forgalomból, amit mostanában a házában bonyolított.

Már a nappaliban járt, amikor az illető halkan bekopogott, Piton pedig felhúzott szemöldökkel állt meg.

Ezer közül is felismerte volna a tétova jelzést, és nem volt biztos benne, hogy jelenleg készen áll egy beszélgetésre. Kényelmesen megtörölte kezét egy rongyban, és remélte, hogy nem kell ajtót nyitnia, és a boszorkány távozik, de tévednie kellett.

– Tudom, hogy ott van – jött a hang a másik oldalról, mire Piton kelletlenül közelebb sétált, és kinyitotta a bejárati ajtaját.

– Granger – üdvözölte szenvtelenül.

– Piton – bólintott Hermione, és várta, hogy a férfi beinvitálja.

Természetesen ez Pitonnak eszében sem volt.

– Mit óhajt? – kérdezte helyette, mire Hermione elfintorodott.

– Bemehetnék, vagy feltett szándéka velem a küszöbön állva diskurálni? – kérdezte kihívóan, mire Piton nem mozdult egy centit se. Egy pár másodpercig némán figyelte az előtte álló nőt, aztán valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva szélesre tárta az ajtót, ahelyett, hogy az orrára csapta volna.

Hermione felszegett fejjel masírozott el mellette, és egyenesen a nappaliba ment.

– Mit szeretne? – állt meg Piton a háta mögött. Azért hellyel már nem fogja kínálni, ezt elhatározta, de nem is kellett, mivel Hermione felé fordult, és rögtön a tárgyra tért.

– A fiam… Hugo kissé haragszik rám – bökte ki.

Piton nem igazán tudta eldönteni, hogy neki ehhez mi köze.

– És jogosnak érzi? – kérdezte, amikor a boszorkány nem folytatta mondandóját.

– Egyáltalán nem! – felelte dacosan. Jogosnak? Már miért érezte volna jogosnak?

– Akkor gondolom, azért van itt, hogy közölje velem: az én hibám. Ez is – tette hozzá végül, és keresztbefont karokkal, meglehetősen szigorúan nézett a nőre.

– Ha nem lenne ennyire elviselhetetlen, kiállhatatlan, kötekedő és arrogáns, akkor feltehetően könnyebben jönnének magához az emberek bocsánatot kérni! – közölte Hermione igencsak felpaprikázott hangulatban.

Azért jött, hogy beszéljenek, nem azért, hogy megint veszekedjenek, de úgy tűnt, Pitonnal nem tud egyről a kettőre jutni. Valamiért mindig kihozta belőle a legrosszabbat.

– Valóban? – kérdezett vissza Piton, és egy lépést tett felé. – Maga is ezért jött?

Amikor egy újabb lépéssel már annyira közel került hozzá, hogy lassan érezte a férfiból áradó mágiát, Hermione ellépett mellette, és az ajtó felé indult.

– Meggondoltam magam – vetette hátra. Azért mindent nem fog eltűrni; réges-rég elmúltak azok az idők, amikor elővéve az iskolai modorát, a férfi elérhette nála, hogy meghunyászkodjon. Dühödten lépkedett előre, ám mielőtt kiérhetett volna a helyiségből, Piton csendes megjegyzése érte utol.

– Nem először.

Hermione megtorpant.

Nem az állította meg, ahogy kimondta, sokkal inkább az, amit mondott.

A szavak jeges szélként csapódtak a hátába, és olyan hatást értek el nála, mint egy igen erős sóbálványátok. Beletelt néhány másodpercébe, mire újra képes volt megmozdulni, és amint szembefordult Pitonnal, érezte, hogy meg kell kapaszkodnia az ajtófélfában.

– Hogy… hogy hozhatod ezt fel pont most…? – kérdezte remegő hangon.

– Mikor hozzam fel, Hermione? – nézett rá a férfi, miközben tehetetlenül széttárta két karját.

– Semmikor! – vágta rá rögtön. – Megbeszéltünk valamit!

– Úgy érted, te eldöntöttél valamit, amit aztán a tudtomra adtál! – csattant fel Piton. Mellkasa feltűnően emelkedett fel-le, és Hermione biztosra vehette, hogyha bárki más állna vele szemben, már remegne a dühtől.

Perselus Piton természetesen nem vetemedett ilyesmire, de az orrcimpái így is árulkodók voltak.

– Nem vagyok hajlandó itt és most erről beszélgetni veled – szólalt meg végül Hermione, és erőt véve magán, újra elindult az ajtó felé.

– Menj csak, Hermione, fordíts hátat, ahhoz nagyon értesz!

– Még te beszélsz?! – pördült meg a boszorkány, és most már ő sem volt kevésbé feldúltabb Pitonnál. Dühödten indult el a férfi felé, mutatóujját vádlón maga előtt tartva. – Ki a franc tűnt el a csata után egy szó nélkül? Ki nem válaszolt a leveleimre? Kire vártam hónapokat teljesen hiába?

Pitont egy cseppet sem zökkentette ki magabiztosságából a kérdések áradata, mint ahogy a mellkasát bökdöső mutatóujj sem.

– Jó okom volt rá – húzta fel méretes orrát, és onnan nézett le az előtte álló nőre.

– Igen, láttam az emlékeidet és az indokaidat. – A hangsúlyt meghallva Piton elkapta az offenzív ujjat, ami még mindig élesen a mellkasát szurkálta.

– Akkor javaslom, hogy vedd elő a híres eszed, és kezdj el gondolkodni! – nézett szigorúan a boszorkányra, aki megpróbálta kirángatni kezét a férfi szorításából. Pitonnak viszont esze ágában sem volt addig elengedni, míg az meg nem hallgatta. – Szerinted hogy kellett volna a kedves barátodnak hihetően a tudtára adnom, hogy meg kell halnia? Jó reggelt, Potter! Ha nem esik nehezére, kérem, tegye le egy percre a pálcáját, és hallgassa meg, amit mondani akarok. Nem ölöm meg, legyen inkább öngyilkos!

Amikor Hermione végre kiszabadította jobb kezét a férfiéból, egy keserű nevetés szakadt fel a mellkasából.

– Ha most azzal jössz nekem, hogy az emlékek nem is voltak igaziak… – Hitetlenkedve meredt a férfira, és azt várta, hogy legalább egy aprócska kis jel megjelenjen az arcán, ami arról árulkodhatna, hogy hazudik, hogy amit mond, azt legalább akkora képtelenségnek tartja, mint ő, de semmi ilyet nem tapasztalt.

Egy keserű mosollyal megcsóválta a fejét, és járkálni kezdett a varázsló előtt.

– Láttam őket! – Bizony látta, nem is egyszer nézte meg az összeset, egészen addig, míg Harry véget nem vetett a kis merengős kiruccanásainak, és el nem zárta előle az emlékeket. – Ennél szánalmasabb magyarázattal nem is jöhetnél – vádolta meg a férfit, aki továbbra sem szólt közbe.

Ha azt hitte, hogy addig áll ott, míg Hermione le nem vonja a helyes következtetéseket, akkor nagyon is helytelenül gondolta.

– Röhej – dohogta, mire Piton csak felhúzta az egyik szemöldökét. – És mi van a patrónusoddal? – fordult felé néhány perc múlva diadalittasan. – Azt is meghamisítottad?

– Őz – ismerte el Piton, mire a boszorkány szeme felcsillant, de mielőtt újra megvádolhatta volna, folytatta: – Pont, mint az anyámé és a nagyanyámé. Kapóra jött – rántotta meg a vállát lezseren.

– Nem hiszek neked – vágta rá. Hogy is hihetett volna? Nem ez a férfi volt életének minden boldog pillanatának megkeserítője? Egyszer, régen, bízott benne, és csak elég volt körülnéznie, hogy meglássa, az hova vezetett.

És nem mellékesen: nem is akart hinni neki. Az túlságosan is sok mindent felkavart és összekuszált volna…

– Szíved joga – tárta szét két karját –, de ez a tényeken nem változtat. Sosem voltam szerelmes Lily Evansbe. – Úgy mondta ki a szavakat, mintha egy elsős kisiskolásnak magyarázott volna. Hermionénak egyáltalán nem tetszett a hangsúly. – Barátok voltunk egy ideig, ami az én ostobaságom miatt megszakadt, de csak ennyi.

– Akkor miért lettél kém? – kérdezte dacosan.

– Dumbledore olyasmit ajánlott, amit a Sötét Nagyúr nem akart: szabadságot. Dönthettem, hogy szolgaként akarok-e élni olyan emberek oldalán, akik közül messze kilógok a sorból, vagy szabadon olyanok között, akik megvetnek. Nem is tudom, miért, de az utóbbit választottam.

A szavait követő csendben csak Hermione ziháló és időnként kissé akadozó légzését lehetett hallani.

Annak ellenére, hogy az elmondottaknak volt értelme, továbbra sem akarta elhinni, amit hall.

Mert ha elhitte volna, akkor minden korábbi elméletét félre kellett volna tennie. Át kellett volna értékelnie mindent, ami a háború után történt, és nem volt benne teljesen biztos, hogy erre fel volt készülve, még akkor sem, ha azóta már eltelt jó néhány év.

– Miért most mondod ezt el? – nézett fel hirtelen Perselusra. – Miért nem tizennyolc évvel ezelőtt?

– Egyértelművé tetted, mit akarsz. És különben is, zavartam volna meg a győzelmi mámort? – kérdezte a férfi gúnyosan, de Hermione csak egy kérdő tekintettel tudott válaszolni. Jobbnak látta bővebben kifejteni, mire gondol. – Te és Weasley, rózsakert…

– Elküldtem – szólalt meg, és várakozásteljesen nézett vissza rá.

– Nekem nem úgy tűnt – húzta el a száját a férfi, mire Hermione vonásai megkeményedtek.

– A tényeken ez nem változtat.

Piton egy másodpercre behunyta a szemét, és idegesen végigsimított az arcán. Soha életében nem érezte még magát ennyire fáradtnak.

Nem tudta, mit csináljon az előtte álló nővel, akinek az arcán kristálytisztán látszott a belső vívódás. Talán időt kellene hagynia neki…

Aztán meglátta, ahogy az alsó ajkát harapdálja, és akaratlanul tett felé egy hosszú lépést. A boszorkánynak már csak akkor tűnt fel a közelsége, amikor tenyerét az arcára tette, és hüvelykujjával kiszabadította száját a fogai közül.

Sosem szerette, ha ennek a rossz szokásának hódolt. Ujjával akaratlanul simított végig az állán, mire Hermione becsukta a szemét.

Mielőtt Piton kihasználhatta volna a helyzetet, Hermione megfogta a csuklóját, és finoman elvette arcáról a kezét.

– Hermione…

– Ez… csak túl sok egyszerre – mondta fejcsóválva, és nem csak akadozó hangja árulkodott arról, hogy alig kap levegőt. Valamiért úgy érezte, ki kell innen jutnia ahhoz, hogy ne érezze úgy, mintha meg akarna fulladni.

Némán sétált ki a nappaliból – anélkül, hogy egyszer is visszanézett volna –, kitárta a bejárati ajtót, és egy szempillantás alatt kint is volt rajta.

Piton a küszöbig követte, aztán nekidőlt az ajtófélfának, és elgondolkodva nézett a sietve távolodó nő után.

– Mondd meg Hugónak, hogy holnap várom! – kiáltott még utána, és abban sem volt biztos, hogy Hermione egyáltalán meghallotta.

Sokáig állt még az ajtóban, és bámult arra a pontra a fák között, ahol a boszorkány eltűnt.

Előző fejezet

Következő fejezet